MOMLIFE AROUND THE WORLD – GELLÉRT ÉVA, BOSTON

Tipikus stay-at-home mom voltam eddig, aki most kezdi bontogatni a szárnyait – mondja magáról Gellért Éva, aki 2009-ben Amerikában munkát vállaló férjével költözött ki Bostonba, majd 3 évre rá megszületett az első lányuk és bár közben megszerzett egy mesterképzést az egyik helyi egyetemen és barre edzői papírja is lett, tudta, hogy szeretne még egy gyereket, akivel ugyancsak hosszabban otthon maradhat. 2016-ban meg is érkezett hozzájuk a második lányuk, akivel teljes lett a család. Éva már beilleszkedett, de az ottani mentalitás bizonyos részeit még mindig csak tanulja és egyelőre az is kérdéses, hogy mit ad át az európai és amerikai attitűd keveredéséből gyerekeinek. Bár itthon általános vélekedés, hogy Amerikában minden sokkal könnyebb, jobb, kiszámíthatóbb valamint boldogabb és persze van is ebben igazság, de azért ott sem minden fenékig tejfel. Ezt Éva története is alátámasztja, aki magyar családja és mindenféle segítség nélkül, egy sokat utazó férj mellett neveli lányait egy olyan országban, ahol a szülő nőket nem támogatja az állam, ahol a bölcsöde és az óvoda is csillagászati összegbe kerülnek és ahol leginkább magára, illetve a saját maga által kiépített közösségre számíthat az ember. 

Szofival (6,5) és Miával (2,5)

Gondolom a Magyarországon élő testvéred révén tudsz egy-két dolgot arról, hogy itthon hogyan is zajlik a szülés előtti időszak és a szülés. Hogy védőnő van, hogy havonta kell menni ultrahangra, hogy választhatsz orvost és szülésznőt is, hogy a legtöbben kórházban hozzák világra gyermeküket és akár több százezer forintnyi hálapénzt is kifizetnek, hogy nem mindenhol van aranyóra ( nem hagyják a babát az anyukájával a szülés után) és még sorolhatnám… Nálatok Bostonban hogy működik mindez? 

Amerikában a terhesgondozás lazább, mint Magyarországon. Egyik terhességem során sem volt havonta ultrahang vizsgálat. A 19-20. hét környékén van egy részletesebb ultrahang a genetikai vizsgálatok miatt, meg talán a végén, ami nálam azért volt szerencsés, mert így legalább kiderült, hogy mindkét terhességem során farfekvésesek a lányaim. Így volt időm lelkiekben felkészülni a császármetszéses szülésekre.

Állítólag olyan kevés orvos tudja mára, hogyan kellene farfekvéses szülést hüvelyi úton levezetni, hogy a bostoni kórházban, ahol szültem, nem is volt más opció, mint a császármetszés.

Egyébként havonta, az utolsó hónapban pedig hetente jártam terhesgondozásra, ami kimerült a súlymérésben, vizelet vizsgálatban es a has növekedésének regisztrálásában. Nekem szerencsére mindkétszer “tankönyvi” terhességeim voltak, nulla panasszal, így elégnek éreztem ezt a fajta ellátást, bár az ultrahangok számát én is kevésnek találtam. Védőnő nincs, csak az orvosod/szülésznőd, akiket én nem választottam, hanem általában valakihez kerültem az adott rendelésen belül. Az érdekesség, hogy ez egyáltalán nem garantálja, hogy az az orvos fogja a későbbiekben levezetni majd a szülésedet. (Nekem például először egy rezidens végezte a műtétet, mert aznap nem volt ügyeletben a saját orvosom, másodszorra pedig csak szerencsém volt, hogy amikor beindult a szülésem, az akkori orvosom pont felvette a reggeli műszakot és elvégezte a császármetszést.) Ez mégsem töltött el egyszer sem félelemmel vagy bizonytalansággal. Gyakorlatilag a két terhességemet is két különböző praxisban és más orvosokkal csináltam végig és egyik alkalommal sem tudnék semmi negatívumot felhozni egyikre sem.

Valahogy megbízol az egész rendszerben. A furcsaság még nekem, hogy 10 év kintlét, két szülés es számtalan nőgyógyászati vizsgálat során sem találkoztam egyetlen férfi (szülész)orvossal sem. Ugye, ez Magyarországon pont fordítva van.

Éva és férje

A szülésekről csak pozitív értelemben tudok nyilatkozni. Mindkétszer bent lehetett a férjem a műtőben, az összes alkalommal szinte azonnal rámtették a babáimat es utána is végig velem maradhattak. Megvolt az aranyóra, sőt bíztattak a sok “skin-to-skin” kontaktusra a babával. Egyágyas kórtermek, étlapról rendelhető finom és laktató ételek, szoptatási tanácsadó és végig olyan emberséges es kedvesen tisztelettudó attitűd mindenki részéről, hogy a 4 nap bentlét mindkétszer emlékezetes maradt.

Az érem másik oldala viszont, hogy havi szinten rengeteg pénzt fizetünk egészségügybiztosításra és így is alkalmanként még külön kellett utalni egy nagyobb összeget a kórháznak. Hálapénz fogalma viszont nem ismert, nincs elvárt ajándék vagy borítékba csúsztatott apanázs. Mindenki végzi a dolgát a legjobb tudása szerint.

Ez igazán jó, hogy ilyen pozitív élményeid vannak az egészségüggyel kapcsolatban. A kórházból azonban hazamegy az ember és otthon kezdődik meg az igazi életmódváltozás. Az első időben és úgy egyáltalán Neked volt segítséged? Külföldön, az itthoni családod nélkül talán nem lehetett olyan könnyű… 

“It takes a village to raise a child”-tartja a mondás es ebből kiindulva irtó nehéz külföldön (is), közvetlen családi támogatás nélkül gyereket nevelni. Egész egyszerűen azért, mert sosincs szünet. Nincs nagymama, akinél a hétvégén a gyerekek ott aludhatnak, nincs nagynéni, aki fél órára akár, de átvesz egy nyűgös kisbabát, hogy te le tudj zuhanyozni. Nincs senki, aki a vasárnapi ebéd után becsomagol neked ennivalót a hétre vagy csak feltankolja a hűtődet a szülésed előtt. Persze vannak babysitterek, de az óránként 20-25 dolláros órabér azért limitálja, hogy hányszor hívod őket.

Nyaralas Kennebunkport-ban

En annyira naívan álltam hozzá az anyasághoz, hogy nagy koppanás volt szülés után ott találni magamat egyedül egy “többemberes” kisbabával, munkájából adódóan gyakran Európába utazó férjjel, üres hűtővel, mert mindig inkább az alvást választottam, mint az evést, ha végre a babám is elaludt. Kinek volt még energiája bevásárolni és ebédet is főzni az első hónapokban, amikor non-stop csak szoptattam?!

Így utólag visszanézve egy jó kis depresszió is társult hozzám az első lányom születése után. Részben a saját, nem reális elvárásaim miatt, amilyennek az anyaságot elképzeltem (én voltam az első a családi-és baráti körömben, akinek lett gyereke), részben azért, mert nem volt egy “support system” körülöttem. Ugyan mindkétszer egy-egy hetet velem volt az anyósom vagy az anyukám, de utána teljesen egyedül kellett boldogulnom. Az sem segített, hogy mindkétszer decemberben jöttek világra a lányaim, pont amikor beindul az igazi tél Bostonban, hóviharokkal és gyakran mínusz 20-30 fokkal tűzdelve, ami bizony itt sokszor májusig is kitart.

Átérzem, mert bár mi itthon vagyunk, de vannak időszakok, amikor nekünk is kevés a segítségünk… Az ember pedig csinálja, próbálja jól, de van hogy hibázik és akkor itthon akár az is előfordulhat, hogy más anyukák megjegyzéseket tesznek rá. Amerikában például egymás kritizálása mennyire jellemző? 

Egyetlen elkapott megjegyzést vagy ferde pillantást sem kaptam az itt töltött évek során. Mindenféle nemzetiségű anyuka barátnőim vannak, mert Boston nagyon multikulturális város. A kemény mag társaságunk indiai, kanadai, litván, holland es amerikai anyukákból verődött peldául össze. Soha senki nem szólt bele, hogy nevelem a gyerekeimet. Mindenki nagyon segitőkész es kedves, egyszer sem volt konfliktus az évek során, ki hogy csinálja.

Nagy részben azért, mert mindenki valahonnan jött és rokonság híján mi vagyunk itt egymásnak. Van is egy kifejezés az angolban: “trailing wife”, aki gyakorlatilag a házastársát követve kötött ki egy másik országban es mindent nulláról kell elkezdenie, köztük új barátok találását is. Nem lenne jó életstratégia ilyen helyzetben pletykával vagy okoskodással ezeket a csírázó barátságokat megmérgezni.

Inkabb azon csodálkoztam mindig, hogy Bostonban egy pillanat alatt beszédbe elegyedtem más anyukákkal és nem egyszer tartós barátságok is kialakultak ezekből a találkozásokból, ennek ellenére Budapesten a saját anyanyelvemen ez sokkal nehezebben ment és hosszabb ideig tartott, amikor nyaranta hazalátogattam. 6 év után mondhatom el, hogyha Budapestre érkezem, már vannak stabil anyuka baratnőim, akikkel lehet a játszótéren bandázni. Ezek nagy része az en kezdeményezémből fakadtak. Egyrészt mindig érdekeltek más emberek történetei főleg ennyire meghatározó élethelyzetben, mint az anyaság. Másrészt a könnyen barátkozás és örökké nyitottság készségét elengedhetetlen volt gyorsan elsajátítanom, hogy külföldön élő anyukaként mentálisan is rendben legyek.

Igen, ez a nyitottság az amerikaiakra abszolút jellemző, itthon valóban nehezebb ezt én is tapasztalom… De visszatérve a segítségre… Hogy van nálatok a bölcsöde, óvoda? Támogatja az állam, vagy mindenki fizeti a gyerekének?  

Szögezzük le, hogy itt nincs semmilyen “állami rendszer” vagy támogatás a gyerek 5 éves koráig, amíg el nem kezdi a public Kindergartent (állami iskola nulladik osztályának felel meg).

Addig fizetsz, mint a katonatiszt és nem is keveset. A bölcsőde es az óvoda is több ezres tételek havonta, nyilván minél kisebb a gyerek, annál drágább a gondozása.

Sok amerikai barátnőm, bár visszament dolgozni viszonylag hamar (a babák 3-6 hónapos kora körül), a fizetése kb. kétharmadát gyerekfelügyeletre költi egy nanny vagy a bölcsődei gondozók személyében. Európai aggyal kérdezi magától az ember, hogy ennek így mi értelme van? Egész egyszerűen itt nem divat évekre kiesni a munkaerőpiacról, sokaknak ez a rendszer az egyetlen ismert és meg sem kérdőjelezik, hogy lehetne máshogy is. Az én lányaim kétéves koruk előtt egy kicsivel kezdtek néhány délelőttöt bölcsődébe járni. Ez amolyan úri huncutság volt egyébként, főleg, hogy mellette nem dolgoztam, hanem egyetemre jártam vagy “csak” a két gyerek és háztartás körüli napi logisztikát intéztem, ne adj isten, mentálisan szükségem volt egy kis szünetre mellőlük.

Mentális fáradtság, feltöltődés… Az anyaság csodálatos, de megterhelő lehet, ha nem figyelünk oda a saját igényeinkre is. Neked mi okoz nehézséget és mi segít a keményebb pillanatokban? .

A legnehezebb számomra, ahogy már utaltam rá, hogy nincs mentálisan vagy fizikai értelemben vett hosszabb szünet a mókuskerékből. 3 éve voltunk utoljára a férjemmel egy hosszú hétvégét kettesben. Valószínűleg ez a leterheltség kevésbé lenne kézzelfogható, ha a nagyszülők napi/heti szinten az életünkben lennének vagy csak érezhetnem azt a fajta biztonságot, hogy bármikor felhívhatjuk őket, ha valami váratlan szituáció adódik.

A másik szorosan összefügg ezzel.

Sokszor van lelkiismeret furdalásom, hogy a gyerekeim a rokonoktol távol nőnek fel, amit persze a hosszabb-rövidebb magyarországi utakkal probálunk pótolni, de ez nyilván nem rendes napi szintű kapcsolat.

Nehéz úttörőnek lenni és először a családodban külföldön nevelni a gyerekeidet, hiszen nincs előtted a bevett minta, hogyan kell ezt jól csinálni. Ráadásul az óvoda- és iskolarendszert is a gyerekeimmel együtt tanulom, hiszen 10 éve élek csak Bostonban, nem itt jártam iskolába. Amivel nyugtatni szoktam magamat, hogy a lányaimnak viszont két kultúrába nyújtok betekintést ezzel.

Nyaralás, Palman

Valahogy úgy képzeltem, hogy egy fejlettebb országban az állam figyel az anyák jóllétére is… Mennyire figyel? 🙂 

Szerintem semennyire. Itt nincs GYES vagy GYED és ahogy említettem, a bölcsődék és óvodák árai az egekben, úgy érzed, hogy csak saját magadra számíthatsz, főleg anyagi értelemben. Kulturálisan itt sokkal mobilisabbak is az emberek, simán költöznek egy állás miatt is az ország másik végébe, ami Amerikában több órás repülőutakat is jelent, távol a családtól, így nem sok nagyszülőt látsz itt gyerekekre vigyázni a parkokban délutánonként.

A legtöbb anya pár héttel(!) a szülés után dolgozni kényszerül, amikor még testileg sem kész arra, hogy munkába álljon.

Egy szülés utáni 6-8 hetes kontrollt leszámítva nem kaptam más ellátást, nincs védőnő, aki házhoz jön. A pár napos csecsemődet is te viszed a kötelező gyerekorvosi vizitekre, hiába alig tudsz járni a császársebed miatt vagy kint zuhog a hó. Az összes baba-mama tanfolyam vagy óra fizetős volt leszámítva a helyi könyvtárak által szervezett Ringatóhoz hasonló foglalkozásokat.  Ez persze városonként és államonként változhat; Boston az egyik legdrágább amerikai nagyváros, így itt úgy érzed, hogy valóban semmi sincsen ingyen. A hosszú és kemény telek mellett pedig feltűnően kevés az olyan belső közösségi tér, ahol térítés nélkül tudsz résztvenni valami gyerekes programban. Összességében saját magadra es a saját magad köré kiépített kis közösségedre számíthatsz az “állam” helyett.

Mit látsz Bostonban az anyukáknak úgy általában mennyire van idejük, illetve mennyire szánnak időt saját magukra? 

Az ismerettségi köröm nagy része roppant leterhelt. Vagy a hozzám hasonló külföldről idejött anyukák képezik, akik közvetlen család hiányában mindent maguk csinálnak a gyerekek körül a sokszor amerikai munkatempóban dolgozó partner mellett.

Illetve az amerikai anyukák jelentős hányada a munka es gyereknevelést próbálja összeegyeztetni, hogy például a munkahelyén feji le a tejet, hogy szoptatni tudja a gyereket hosszabb ideig úgy is, hogy gyakorlatilag a hétköznapokban nincs igazán mellette a reggeleket és estéket leszámítva. Ilyenkor kinek van ideje magára gondolni, ha a napok nagy része a túlélésről szól?!

Panaszkodni viszont nem hallasz senkit, itt nem divat gyengének mutatni magadat. Az az attitűd, hogy bármit meg tudsz oldani, abszolút jellemző a hétköznapokra. Sokszor én érzem magamat a panaszkodó “kelet-európainak”, mert én meg szoktam fogalmazni, ha valami nehézséget okoz nekem. Folyamatos tanulás ez számomra, hogy a hozott és tanult viselkedésem hogyan egyeztethető össze az itteni attitűddel és milyen érdekes mixet fog ez eredményezni a már itt született és nevelkedett lányaim személyiségében.

Bostoni Magyar Könyvklub

És Te mennyire figyelsz a gyerekek mellett a self-care-re? Azért gondolom a nagy rohanásban és segítség nélküliségben is muszáj beiktatnod 1-2 olyan dolgot, ami Rólad szól, mert ha nem, abba azért gyorsan bele lehet savanyodni… 

Változó ez nagyon, mindig attól függ, hogy épp utazik-e a férjem vagy betegek-e a gyerekeim, mert akkor nyilván minden ugrik. Az átlagos napokon, amikor minden úgy működik, ahogy terveztem, akkor heti 2-3 alkalommal próbálok mozogni járni csoportos jóga vagy barre órákra. Mivel a szolgáltatások ára magas itt, így kevesebbet jutok el masszázsra vagy fodrász/kozmetikushoz, mintha például Magyarországon élnék.

A férjemmel azt is megbeszéltük, hogy heti egy este ő csinálja végig az esti rutint és teszi le a gyerekeket aludni, így én tudok “barátnős” vagy kulturális programot szervezni magamnak. Este 8-ig a gyerekek is aludni szoktak menni, így mindig van egy kis időm olvasni vagy egy filmet megnézni.

Ezen kívül én szervezem es látom vendégül a házunkban havonta egyszer a bostoni magyar könyvklubunkat, amiben klasszikus és kortárs magyar írók könyveit egyaránt olvassuk es beszéljük meg magyarul. Ez a fajta irodalmi “szalon” az anyanyelvemen nagy szellemi feltöltődést jelent nekem immáron több, mint egy éve.

Ha tetszett az írás és érdekel a mindfulness csatlakozz az instán ITT vagy a Mindful Package facebook csoporthoz ITT

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.